2016.08.06-07. és 2016.08.13-14.

Az eredeti tervek szerint nem sokat pihenhettem volna a Hungária után, rögtön a következő hétvégére a Velencei-tavi Túratriatlonra voltam benevezve, mindenre elszánva annak érdekében, hogy újabb céges pontokat szerezzek a BSI Fut a cég! pontgyűjtő versenyében. Az időjárás viszont közbeszólt, az eseményt elhalasztották.

Szerencsére végül nem volt különösebben rossz idő, és bár végig ott volt a levegőben a hétvégén, hogy lecsap egy vihar, nem tette. Laci nem is halasztotta el a programját, elment pecázni, így egyedül ismerkedhettem az új szakácskönyvemmel, amit Laci szüleitől kaptam születésnapomra:

A Paráda-család megküzdött ezért a könyvért, alighanem én kaptam meg az egyik első példányt az országban. Kicsit izgulni kellett, mert júliusban még csak előrendelni lehetett, és a kiszállításra is kb. egy hetet ígértek. Végül a könyv a megbeszélt köszöntő napon megérkezett a kiválasztott Pick-Pack pontra, én pedig rettenetesen örültem neki.

Két receptet próbáltam ki: mangós-zöldséges csirkét és teljes kiőrlésű muffint. Finomak voltak, a magyar ízvilághoz képest különlegesek, de azért úgy állították össze ezt a könyvet, hogy majdnem mindent könnyen be lehet szerezni a hipermarketekben és azért számunkra is felismerhetőek a végeredmények.

Lacinak köszönhetően egy kifejezetten magyaros fogás is az asztalra került ezen a hétvégén, hiszen Laci 4 keszeggel tért haza, amiből kettőt kisütöttünk és majonézes salátákkal megettünk.

Sajnos egy kis baleset is történt, ami egy pár napra kétségessé tette a rövidtávú OB-val kapcsolatos reményeimet: bevertem a lábujjamat a küszöbbe. Ez eddig Andi specialitása volt, de most nekem is sikerült, nem volt kellemes. Szerencsére a hét közepén már érezhető volt a javulás, a hét vége felé pedig már az is látszott, hogy bár fájni fog az az ujj egy darabig, de a futást nem akadályozza. Elkezdődött az olimpia is, sokat szurkoltunk, egy-egy esélyesebb döntőért akár éjjel is felkeltünk.

A hét közepén az is világossá vált, hogy a hétvégén mindenképp lesz verseny a Velencei-tónál, a BSI előállt a túraduatlon távval, vagyis bevezettek egy olyan számot is, amiben nem kell úszni, így kevésbé függtek az időjárástól. Sajnos kifejezetten hűvös hetünk volt, a tó is lehűlt, így a triatlont vasárnapra tolták. Hétvégén már ismét sütött a nap, de a víznek még kellett volna egy kis idő, így több tájékoztatót is kaptunk arról, hogy hogy tudunk védekezni a vízben a kihűlés ellen.

Vasárnap Laci ismét pecázott, de én sem aludtam sokkal tovább, felpakoltam az Erikától kölcsönkapott bringát, Ribizlit és elindultam Kelenföld felé. Jó ötletnek tűnt személyvonat helyett IC-vel menni, ahol a kerékpárnak is kellett helyjegy, de ott helyben nem tudom, hogy hogyan szálltam volna fel és le, ha egy izmos apuka és a kalauz nem segít, Ribizli nagy is és nehéz is.

Érkezés után egy kicsit elkezdtem stresszelni, utoljára harmadikos koromban voltam duatlon versenyen, eléggé izgultam a depózás miatt. Hova tegyem a biciklit, mit hagyjak ott, hova tegyek váltóruhát, hova tegyek minden mást... Éppen ezeken gondolkoztam, amikor belebotlottam egy ismerősbe, Laci unokatestvére, Gabi várakozott egy bicikli mellett. Kiderült, hogy ő nem indul, a bátyja, Tamás viszont igen, ő éppen nevezni van. Örültem, hogy ismerősökbe botlottam, egy kicsit enyhült stressz. Tamás a duatlont választotta, úgyhogy nem várt meg, mint utólag kiderült, minden ellenőrzőpontra az elsők között érkezett, gyorsan végzett.

Kisakkoztam a pakolást, végül nem tettem be semmit a ruhatárba, ott hagytam mindet a biciklimen, szerencsére ez nem igazi triatlon volt, külön mérték az úszást és a bicikli-túra-bicikli idejét, a kettő között nyugodtan lehetett pihenni, készülődni. Átöltözés előtt még pont láttam a tömegrajtot, nem is bántam, hogy én nem a tömeggel indulok, hanem kicsit később.

A hideg víz ellen nem volt professzionális védelmem, csak jó vastagon bekentem magam az otthon található legzsírosabb testápolóval. A víz ugyan érezhetően hűvös volt, de azért nem elviselhetetlen, egyből be tudtam menni, nem kellett álldogálni és bátorságot gyűjteni és az úszás közben sem volt probléma, hideg volt a kezem, de nem kezdett zsibbadni az ujjam vége. Azért nem bántam, hogy vége, amúgy sem annyira szeretek élő vízben úszni.

Kényelmesen átöltöztem és elindultam biciklizni. Nagyjából 3 km-ig élveztem, aztán azért kiderült, hogy ugyan bármikor leúszok 1500 métert, bármikor letekerek 30 km-t és bármikor nekiállok egy 7 km-es túrának, így együtt azért nem kevés a táv. De tekertem szépen tovább, próbáltam nem foglalkozni azzal, hogy hányan suhannak el mellettem és gondoltam az igazi triatlonistákra, minden tiszteletem, nagyon kemény sport. Azt is próbáltam megjegyezni, hogy a verseny után mindenképp szóljak a családtagjaimnak, hogy ha egyszer a fejembe venném, hogy teljesítem az ironman-t, akkor semmiképp se engedjék!

Kb. 15 km biciklizés után ismét depo, most már rutinosan, és elindultam Pákozd utcáin a dombokra. A futás fel sem merült, túrázásra készültem és helyben sem gondoltam meg magam. Rögtön az elején találtam ezt az utcát:

Szép volt a kirándulás, főleg az első fele, csak nagyon fáradt voltam. Viszont végre meglátogattam az ingóköveket, már régóta fenn volt a listámon:

A biciklizés második fele már tényleg nagyon rosszul esett, de a BCA-s pontokért bármit. De az is igaz, hogy 2 pontért én ennyit még nem küzdöttem, nagyon elfáradtam a végére. Ribizli jól bírta, így pózolt a vízparton:

A nevezési díjban benne volt a gárdonyi strand használata délutánig, amit ki is használtam, különösen, hogy Tamás és Gabi is még ott voltak. A vízbe azért már nem kívánkoztam vissza, de azért ebédeltünk és beszélgettünk egy jót a fiúkkal, kicsit pihentem a hazaút előtt. Tamás ugyan felajánlotta, hogy elhoz engem is autóval, de amikor meglátta a bringát, akkor sajnos kénytelen volt visszavonni az ajánlatot. Az övé könnyű és kivehető az első kereke, Ribizliben semmi ilyen funkció sincs, esélytelen volt, hogy beférjen a csomagtartóba.

Nem gond, egyébként is vonatozásra készültem. Viszont délután bekövetkezett az, ami miatt reggel az IC-t választottam: a sok sportoló mind együtt szeretett volna visszatérni Budapestre, és bár nem tartottuk be a 2 kerékpár / kocsi szabályt, így is sok problémánk volt. Eltorlaszoltuk az utat, minden megállónál át kellett rendezni a kb. 15 biciklit, a kalauz hölgy morcos volt, hogy összekoszoljuk a nadrágját és a WC elérhetetlen volt. Még Gárdonyban a jegyvételnél megkérdezték tőlem, hogy van-e budapesti BKV bérletem, természetesen rávágtam, hogy van, de csak a vonaton raktam össze, hogy így olcsóbb jegyet kaptam és a bérlet természetesen nincs nálam. Nem volt belőle probléma, de amikor minden feszültség tetejében a Budapest előtti utolsó állomáson egy kerekesszékes úr is megpróbált felszállni, akkor úgy döntöttem hogy elég volt, inkább tekerek. Az utasok nagy örömére végigtoltam a biciklit a kocsin és a következőnél, Budatéténynél leszálltam és a Camponától hazabicikliztem.

Laci két ponttyal várt, szerencsére már szépen fel voltak szeletelve. Végre lehetőséget kaptam arra, hogy kipróbáljam a nagymamám egyik specialitását, az ecetes rántott halat. 6 patkót kaptam erre a célra, és szerintem jól sikerült. Türelmesek voltunk, csak napokkal később, szerdán kóstoltuk meg, természetesen annyira nem lehetett jó, mint a mamáé, de az éttermi verziót azért megközelítette.