2016.07.31.

Délelőtt szurkoltam a Főiskolás és Egyetemi VB-n. Egyedül mentem csak ki, a célhoz ültem le. Kivetítő sajnos nem volt, Szlávik Zoli és egy bizonyos Wolfgang kommentárját lehetett hallgatni és volt egy eredményjelző. Ezt azért kiegészítettem a mobilos élő eredmények követésével.

Az eredményjelző tábla teljesen manuális volt, keményen dolgoztak az önkéntesek:

A verseny második felére megérkeztek a többiek is, itt nézőpontot váltottam: a lillafüredi pisztrángos büfé álló asztalától követtük tovább a versenyt. Igazából mindenhonnan lehetett pontokat, és így futókat látni. Két falat hal között statisztikát vezettünk arról, hogy hányan választják a füvön futást, és hányan az aszfaltot. Az aszfalt elméletileg kicsit gyorsabb, viszont bármikor eléd kerülhet egy turista.

A VB futam végén leszakadt az ég, szerencsére időben fedezékbe tudtunk húzódni a kisvasút megállójában. Szerencsére gyorsan elállt, csak a későn rajtoló VB résztvevők áztak meg, szegények.

Végül a lányoknál egy 13. és egy 17., a fiúknál egy 16. hely lettek a legjobb helyezések.

A délelőtti VB és a délutáni Hungária Kupa futam között elég sokat kellett várni, ami egyrészt jó volt, mert elvonult az eső, másrészt rossz, mert ahhoz azért nem volt elég jó az idő, hogy sétálgassunk. És nem is lett volna feltétlenül sportszerű, hiszen tudtuk, hogy mi pályáink is a függőkertet is érinteni fogják. Ráadásul aznap késői rajtidőm volt, 80 felett, már nagyon mondogattam, hogy nincs is kedvem futni, nem vagyok én erre ráhangolódva. Csak ültünk a megállóban, egy idő után elkezdtek érkezni a korán rajtolók, ráláttam néhány pontra és kifigyeltük azt is, hogy mindenki az aluljárón keresztül érkezik.

Mint kiderült, aznap anya kivételével mindenki a fehér szurkolói pólóját csomagolta el, én szurkolni, a többiek futni, de azért készítettünk egy egyenpólós fotót:

Lassan azért eljött az idő, el lehetett indulni a rajtba. Azt mondták előre, hogy át kell menni a kisvasút alagútján, és hogy kétszer 10 percre le is lesz zárva, úgy számoljuk a rajtba kijutás idejét, de azt nem tudtuk előre, hogy szinte végig a sínek mellett fogunk menetelni másfél km-t a rajtig. A alagút sötét és félelmetes volt, és én után sem voltam nyugodt, amíg el nem távolodhattam a sínektől. Szerencsére nem találkoztam a vonattal.

És végre futhattam. Izgatott voltam, hiszem Lillafüred egy nagyon érdekes terep, és különben is, a tájfutó stílusok közül még mindig a sprint szokott a legjobban menni, sokat vártam ettől a második futamtól és érzésre jól is ment, csak hát az emelkedők nehezemre estek, és éreztem, mint mindig, hogy sokkal, de sokkal gyorsabbnak kellene lennem.

Az esemény honlapján találtunk egy fotót, aminek a "Csilla itt még nem tudja, hogy hiába rohan, kihagyott egy pontot" címet adnám:

Általában szoktam érezni a sprint versenyeken, hogy mikor kell lassítani, és tulajdonképpen itt is megvoltak a jelek, a 12-esről rossz irányba futottam fel a nagy lépcsőn, és miután erre rájöttem, nagyjából véletlenül láttam meg a másik sarokban a 13-ast. Ezután valamiért a 15-ösre kezdtem koncentrálni, hogy vajon a falon kívül vagy belül van - kívül, vagyis alul volt, nagyszerűen odataláltam és nagyon elégedett voltam magammal, hogy rajtam aztán nem fognak ki. A 14-est pedig nem vettem észre.

A célban pont ott volt apa és Laci, nagy lelkesen mondtam nekik, hogy volt egy legjobb átmenetem! Apa megkérdezte, hogy ezt honnan látom, még lelkesebben kezdtem mutogatni, hogy onnan, hogy az a sor ki van vastagítva - és akkor Laci megkérdezte, hogy az egyik pont mellett miért nincs idő, az miért van kihúzva. Ő vette észre azt is, hogy ott van nagy betűkkel a papírom tetején, hogy DISQ, vagyis kizártak. Én ebből a célba érés után semmit sem vettem észre, alighanem tényleg kifutottam magam.

A hangulatunkon tovább rontott, hogy a poloskacsípések kezdtek egyre jobban kijönni rajtunk, viszketett, a karunk látványosan csúnya volt. Viszont itt még nem a gyógyszertári ügyeletben gondolkoztunk, hanem a Tescó-ban néztünk körül és találtunk is rovarcsípést enyhítő spray-t, valamennyit segített. Tényleg egyre ijesztőbben néztünk ki, ezért elhalasztottuk Laci miskolci ismerőseinek, Petinek és Ildinek a meglátogatását, tekintettel a pici gyerekeikre.

Este lenéztünk a tájfutó diszkóba, bár én mondtam, hogy én aznap egyszer már diszkóztam... A hangulat a szokásos volt, a fiatalok fociztak és frizbiztek, a felnőttek söröztek és csak nézték, hogy honnan van ezeknek ennyi energiájuk, a látványt az egyetemi VB versenyzői dobták fel, akik szintén egy-egy korsó regeneráló italt fogyeasztottak. A DJ próbálkozott, a táncparkett majdnem vagy teljesen üres. Állítólag kialakult a buli, minden nap láttunk eléggé fáradt sporttársakat, de mi egy-egy sör után elmentünk aludni.